Szymonczyk Szimonetta

„Mielőtt Ivánnal találkoztam nem túlzás, tényleg nem az … az életem hazugságban és rettegésben éltem. Hazudtam Önmagamnak, hazudtam a családomnak, barátaimnak, és rettegtem, hogy mi fog történni. Mindennap gyomorideggel keltem és feküdtem... sokszor már azért könyörögtem, bárhogy csak legyen vége. Ne érezzem ezt a szörnyű fájdalmat… a megvetést, a szánalmat, annak az embernek az arcán, akit én akkor még azt hittem szeretek… Jobb akartam lenni, de nem saját magamnak, hanem Neki. Meg akartam felelni. Vártam a visszajelzést, hogy na most majd elég leszek… De sosem lettem elég. Bizonyítani próbáltam, minden időm és energiám ebbe fektettem, és közben... elfelejtettem, hogy ki vagyok Én, és mit is akarok valójában. Amikor azon járt minden gondolatom, hogy vezetés közben melyik fának hajtsak neki, hogy vége legyen… nem tudom, hogy megtettem volna..., vagy csak egy segélykiáltás volt.

Ekkor találkoztam Ivánnal, akkor még nem tudtam ki Ő, azt sem hogy mivel foglalkozik, csak tudtam beszélnem kell vele. Tudtam, hogy Ő lesz az aki segít... akkor nem tudtam hogy, csak kapaszkodtam még a maradék reménybe, ami még valahol bennem volt. Élni akartam, de a saját életemet akartam élni, úgy ahogy én szeretném, nem pedig ahogy megmondják.

Emlékszem tisztán a napra július volt, aznap volt az illető születésnapja... és én ezen a napon beszéltem először Ivánnal... nem mondta ki, de tudtam mit gondol - el onnan, menekülnöm kell!

Valahol ezt mindig is tudtam magamtól, de képtelen voltam rá. Aki akkor voltam, az nem tudom ki volt… Belenéztem a tükörbe, és magamra sem ismertem. Egy mindig mosolygós, határozott, céltudatos nő voltam... de akkor… egy megtört… nem... nem tudok rá szavakat. Szenvedtem... ez a nárcisztikus ember tönkretette az életem. Hazudott, a szeretője voltam, megcsalta a feleségét velem... majd én lettem az “egyetlen”... gondolván engem nem aláz majd meg? De megtette… Manipulált, minden mondatával, mozdulatával, levegővételével... és én ezt nem láttam, de rettegtem, és nagyon nem volt jó. A testem jelzett, állandó betegségek, kudarcok, élni nem akarás jellemezte minden percemet.

Iván nem mondta meg mit tegyek… nem azt mondta, hogy hagyd el és majd jó lesz… Feladatokat adott... hogyan találjak vissza Önmagamhoz. Hogyan legyek Magamnak fontos. Húzzam meg a határaimat, és nem engedhetek ezekből. Megtanított hogyan tiszteljem magam, mert csak akkor fognak tisztelni mások.

Rengeteg munka volt, mert ez nem csak a konkrét beszélgetésekből álltak. Az alkalmak között is dolgoznom kellett magamon, ezeket akkor sem felejthettem el… Mert csak magamat tudom megváltoztatni! Voltak akkor is elviselhetetlen napok, de Iván tanításai mindig Velem voltak, csak használnom kellett őket. Könnyű engedi, hogy magukkal rántsanak a hétköznapok, de az igazi erő abban van, ha megállsz egy pillanatra, és felelősséget vállalsz a lehetőségeidért. Sokkal több múlik rajta, mint gondolnád. Az életed… Elég ha reggel úgy ébredsz, hogy meghallod a madarak énekét... Te döntöd el... Mert benned van! Iván ezt adta, megtanított a csendben egyedül is boldognak lenni. 

Már nem a környezettől várom a visszajelzést... nem a külsőmről várom a visszajelzést…, hogy elég jó vagyok-e. Mert tudom, hogy Elég jó vagyok! Nem másnak, Magamnak. Ettől többre nincs szükségem. Sosem voltam ennyire boldog és kiegyensúlyozott, egyedül. Megtanultam élni, Boldogan élni... ami a legfontosabb. Magamért!

Vannak-e nehéz napok? Vannak és lesznek is, de én határozom meg, mennyire adom ennek át magam. Meg kell éljem a rosszat is, azonban… majd holnap újra felébredek, megrázom magam és felállok… erre tanított meg Iván, erőt adott, kitartott mellettem, bízott bennem, de Én voltam aki megcsinálta!

Iván az út... a célhoz, amibe megérkeztem. Lehetőséget adott egy olyan életre, amit Magamnak élhetek!”