Ha nem kérsz, akkor van egy biztos NINCS-ed.
A helyzet az, hogy kérni tanulást igényel. Ez pont olyan nevelést követel, mint ahogy a gyerek megtanul köszönni (vagy nem?)
A szülőé a kezdeti felelősség, milyen programmal lát el bennünket. Jelen esetben, ha ő sem tud kérni akkor nehéz lesz erre tanítania bennünket és ezt persze észre sem veszi, hiszen neki természetes, hogy nem kérünk - mert az ciki, mert kérni szégyen.
Hogy miért? Hát mert akkor kiderül, hogy valamit nem tudok és a sláger, hogy: nem vagyok elég jó.
No hát ezek a paradigmák (programok) amiket mások írtak nekünk.
A paradigmákat törölni nem tudjuk, viszont felülírhatjuk a “kérni szégyen” programot. Ezen a ponton veszem át az irányítást. Én felelek azért, hogy innentől mit gondolok és mit teszek.
Hogyan?
Nem kell hozzá semmi egyéb, egyszerűen minden viselkedésemet megkérdőjelezem.
“Ezt épp miért csinálom?” Ha van rá épkézláb válaszom, akkor sima ügy, mehetek tovább, ha viszont nem tudom rá a választ akkor érdemes megfogalmazni, mit akarok helyette, hogy akarom, vagy, hogy nem akarom.
Ilyesmi gyakorlatokkal traktálom mentoráltjaimat akik napi szinten követik felismeréseiket és meg is osztják velem. Ezután jön a meló. Hozzá kell nyúlniuk olyan évtizedes programokhoz amik ma biztosan NEM szolgálják őket.
Izgalmas folyamat, magunkról tanulni és rájönni, hogy csak magunk tehetünk magunkért.
Kérdezz, kérj - azzal csak több leszel.
